Minden történet kezdődik valahol. Az én egyetemi életem kezdete a gólyatábor volt. Teljesen egyedül állítottam be, egyetlen ismerős nélkül. Féltem. A tenyerem izzadt, és folyamatosan a pólómat igazgattam. De ahogy csapatot kaptam, már minden ment magától. Háp-háp.
A miénk volt a legjobb, és legösszetartóbb csapat az egész táborban. Ráadásul pedig minden versenyt is mi nyertünk. Éjszakákba nyúló partyk és ügyességi versenyek jellemezték a mindennapjainkat pár óra alvással, néha annyival sem. Meg persze a gasztronómia csúcsa, a szalámis szendvics.
Huszonkilenc személyként léptünk be a kapun, de öt nappal később egyként távoztunk onnan. A vetélkedők, a viccek, a beszélgetések, de még a tánc is egybe kovácsolt minket. Minden amit megéltünk, csak egy lépés volt ahhoz, hogy a lelkünk egymáshoz idomuljon, és végül együtt dobogjon. Ütemesen, hangosan, hogy mindenki hallja, hogy mi összetartozunk. Erősek, és függetlenek vagyunk. Ez a kötelék volt, ami életben tartott az első heteimben. Nélkülük én elvesztem volna.
